Bizonyára nem ért majd mindenki egyet velem, de épp ez a demokrácia egyik lényeges eleme, azaz, hogy megférnek egymás mellett különböző vélemények.
A kiinduló állításom, hogy hiányzik Magyarországon egy értékelvű politizálást folytató, hiteles baloldal.
Ennek okai messzire nyúlnak…
A rendszerváltás időszakában a reformkommunisták vezetésével alakult át, de inkább úgy fogalmaznék, hogy mentődött át az egykori MSZMP és KISZ kádergarnitúrájának számottevő része. Igaz, az első néhány évben ennek a régi elvtársi társaságnak nagyobb része nem a közvetlen politizálással, hanem a privatizációval volt elfoglalva, s megmutatta, hogyan lehet a korábbi pozíciók révén szerzett kapcsolati tőkét kamatoztatva a közvagyont magánvagyonná varázsolni. Aztán ’94 körül közülük sokan jelentek meg újra a politika körül, hiszen az MDF-vezette koalíció „kamikáze-kormányának” bukása szükségszerű volt, s így újra megnyílt az út a megszerzett/megerősített gazdasági pozíciók mellett a politikai hatalomba is. Az SZDSZ-szel kötött új koalíció legitimálta e személyek visszatérését is. Tartalmilag a kormányzás már nyomokban sem emlékeztetett a korábbi Kádár-érában megszokottra, a beígért és – az MSZP szavazóbázisa által – elvárt szociáldemokrata irányvonal és értékrend helyett egyre erőteljesebben jelent meg a neoliberális gazdaság- és társadalompolitika (tetézve az újabb privatizációs hullám munkavállaló-, vagy fogyasztó-barátnak a legjobb indulattal sem nevezhető bonyolításával), miközben a kormányzati kommunikációban – elsősorban Horn Gyula akkori miniszterelnök részéről – a „kisemberek” kormányáról beszéltek. Ezek voltak azok az évek, amikor a régi garnitúra vagyoni helyzetét tekintve tovább erősödött, s fontos tisztségeket szerzett a törvényhozásban, az államigazgatásban és az önkormányzati rendszer kulcspozícióit is felügyelhette/befolyásolhatta.
A ’98-as választások új helyzetet teremtettek, de az előző évtizedben kialakult és megszilárdult új-burzsoá és új-dzsentri világot nem rendítette meg, sok vonatkozásban inkább alkalmazkodott hozzá. Álláspontom szerint ennek fontos szerepe volt az Orbán-kormány bukásában, a választópolgárok egy része mást és/vagy többet várt a Fidesztől, s kiábrándult. Medgyessy győzelmével megnyugodhattak a kedélyek a neoliberális oldalon, majd Gyurcsány hatalomra kerülése már nemcsak hátországként, hanem nyíltan az új oligarchia uralmát testesítette meg. Ha volt még 2004 tájékán baloldali értékpárti politikus az MSZP vezetésében, az vagy kiszorult onnan, vagy zsíros/presztízses pozícióba kerülve mélyen hallgatott. A látszatkormányzáshoz 2006 őszétől látszatdemokrácia társult.
2006 ősze vízválasztó a rendszerváltás utáni történelemben. Az őszödi beszéd-szerű megnyilatkozás nyilvánosságra kerülése minden valóságos demokráciában a miniszterelnök azonnali menesztését eredményezte volna. Ha más miatt nem, a kormányzó párt hosszú távú érdekei miatt. Függetlenül a beszéd jogilag is aggályos tartalmaitól, az minden értelmes ember számára nyilvánvaló volt, hogy Gyurcsány erkölcsileg nem vállalható tovább. Véleményem szerint ez lehetett volna az MSZP „baloldala” számára a legalkalmasabb pillanat, amelyet tálcán nyújtott eléjük a sors, hogy a párt – kormányzó pártként! – egy valódi megújulást hajtson végre, megszabadulva Gyurcsánytól és elvbarátaitól. Egy esetleges új választás során fel tudták volna mutatni, hogy lám, mi értékelvű, baloldali párt vagyunk, s minden bizonnyal jobban szerepeltek volna, mint most, 2010-ben. Az SZDSZ is bizonytalankodott abban, hogy Gyurcsány mellé álljon-e, még nem tudták felmérni a várható következményeket. A történelmi pillanat azonban elszállt, s tanúi lehettünk annak, hogy a magyar forradalom 50. évfordulóján hogyan gumibotoz, gumilövedékez, könnygázgránátoz a látszatdemokráciává vált rendszer rendőrsége többek között békés járókelőket, ünneplőket, demonstrálókat, s pl. egy mentelmi joggal felruházott országgyűlési képviselőt is. Mindezt egy magát baloldalinak hirdető, nevében „szocialista” párt kormányának rendőrsége tette. S megtanulhattunk: ebben az országban (újra) félni kell a rendőröktől, mert szolgálják a „gazdát”, s védik annak hatalmát – minden eszközzel.
Gyurcsány haláltusája még csaknem három hosszú évig tartott, s felfoghatatlan, de egyeduralma a párton belül ezalatt érdemben soha nem kérdőjeleződött meg. Lemondása, a kormányzás Bajnainak való átadása látszatintézkedésnek tűnt, de Bajnai letért a korábban kitaposott útról, s egy éves kormányzását összességében racionálisnak és pénzügyi értelemben még szakszerűnek is lehet mondani – azzal együtt, hogy láttuk ennek korlátait. Annak mindenképp örülnünk kell, hogy ma nem mi vagyunk Görögország.
S most, a Fidesz 2/3-a után az MSZP egyes vezetői és tagjai levelet írtak Gyurcsánynak, hogy térjen vissza a pártba, vállaljon ott minél nagyobb szerepet, különben ők kilépnek.
Istenem!
Egy dologban biztos vagyok. Gyurcsány személye kizárja azt, hogy vele együtt létrejöjjön Magyarországon egy értékelvű politizálást folytató baloldali párt. A levélírókban nyilván az munkál, hogy Gyurcsány legyőzte 2006-ban Orbánt, s abban bíznak, 2014-ben ez újra megtörténik majd.
Én abban bízom, hogy nem történik ilyesmi. A hazám miatt. A Fidesz 2/3-os többséget kapott az Országgyűlésben. Egyetértek azokkal, akik szerint ez egy óriási lehetőség Magyarország számára. Húsz esztendő törvényalkotói adósságait lehet elkezdeni törleszteni, növekedési pályára lehet állítani a gazdaságot, s főleg: erkölcsi megújulást lehet elindítani. Ha ez a következő négy évben sikerül, akkor Orbán kap majd újabb négy évet, bárki induljon is vele szemben. Mert ezzel nyer Magyarország, nyerünk mindannyian. A jövőnket.
Ha nem sikerülne, akkor pedig nem Gyurcsány, hanem Vona Gábor fogja legyőzni Orbánt. De ez azt is jelenti, hogy az előttünk álló, még reményteljes négy évünket elvesztettük, elpocsékoltuk. S az a baj, hogy ezek a négy évek már sohasem térnek vissza az ember – és az ország – életében. Az idő kerekét nem lehet visszafelé forgatni.
Nekem jobban tetszene, ha akár az MSZP romjain, akár attól függetlenül létrejönne egy valódi baloldali, szociáldemokrata értékeket következetesen képviselő párt, mert az elesettek megsegítésének, a szolidaritásnak, a munkavállalók valós érdekei képviseletének van és lenne helye a magyar politikai palettán. De ezt sem Gyurcsány Ferenc, sem Lendvai Ildikó, Szekeres Imre, Kiss Péter, Molnár Gyula, Horváth Csaba, Kovács László, Burány Sándor, Puch László, Veres János vagy Kapolyi László sohasem fogják képviselni.
